2015. június 30., kedd

Hét: Az a jó öreg "megpuhítani, mint a vajat" trükk



Eric Saade

Vagy fél órája autókáztunk, de még mindig nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Ezt a csendet kifejezetten kínosnak éreztem, de mégsem kívántam megszólalni. Ő is egyenesen maga elé meredt, bár volt, hogy fejét az ablaknak döntötte, s nagyokat sóhajtott. Ott éreztem, hogy tényleg meg kéne szólalnunk, vagyis leginkább nekem, de nem tettem. Nem éreztem kötelezőnek, leginkább helyénvalónak főleg, hogy nem is tudtam volna neki mit mondani. Mindketten beleegyeztünk ebbe a kis játékba de tudtam, hogy míg nekem terveim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban, ő egyes egyedül az új szerep miatt ment bele. Nem akartam, de ez akkor is elszomorított kissé. 
- Oké, ez kezd kibaszott cink lenni - törtem meg a csöndet végül én, számat elhúzva fordultam felé.
Hatalmasat sóhajtott, s utána egyből el is nevette magát. Igazán aranyos kacaja volt, amolyan csilingelő, de mégis normális, nem olyan picsás, direkt, mint már megszoktam.
- Örülök, hogy te is így gondolod - vallotta be még mindig nevetve. - Tudod, már régóta bennem van a dumálhatnék, de nem én akartam először megszólalni.
- Nos, mostantól a nejem vagy tekintve az aláírt titoktartási papírokra, úgyhogy... kénytelen leszel néha te kezdeményezni - kacsintottam rá.
Arcáról a mosoly mint valami Joker smink úgy folyt le, s így én is egyből megkomolyodtam. Egy szemforgatással döntötte vissza fejét az ablaknak, s hunyta be szemeit. 
Biztos egy hatalmas baromnak tartott, azonban én büszke voltam magamra. Tudtam, mire is kell nekem, úgyhogy igazából nem érdekelt a lelki világa vagy az, mégis mennyire erkölcsös. Jesszus, akkor meg miért éreztem úgy, hogy én kúrtam el a hangulatot? Tiszta debil vagyok, mégis...

×××

- Oké, ez most furcsa lesz, de... itt maradhatok éjszakára? - tettem fel kérdésemet rezignáltan. Este hét volt, és bár előfordult (jó sokszor is ugye), hogy átbuliztam az éjszakát így nem pihenve semmit, de akkor már kezdtem fáradni. Próbáltam udvarias lenni, hátha úgy majd könnyebb dolgom lesz később. Aha, az a jó öreg "megpuhítani, mint a vajat" trükk...
- Persze - vont vállat. - Vendégszoba a folyosó végén, fürdő az elején, a többit meg megtalálod.
- Köszi - vigyorogtam rá. - Törcsi?
- Szolgált ki magad - legyintett.
Bólintottam, miszerint felfogtam, s felkocogtam az emeletre. Nem álltam meg nézelődni, nem igazán izgatott, mégis milyen környezetben tengette napjait Laycie, engem egyes egyedül az ágya foglalkoztatott. Rugós e, vagy sem, francia e, vagy sem... e tények voltak azok, melyeket ha elmondott volna figyeltem volna, de egyebekre nem igazán.
Villámgyorsan tusoltam le, s tekertem derekam köré egy fehér törölközőt, ezzel elvégezve fürdőszobai teendőimet. Mindig hordtam magamnál egy plusz alsót, bár okát nem értem a mai napig sem, ezért azt vettem fel, s az aznapi felsőmet. Így mentem le a földszintre, majd a nappaliba, és huppantam le a lány mellé a kanapéra, direkt jó közel hozzá.
- Figyelj - fordult felém egy idő után, mikor már megelégelte, hogy baromi sok ideje csak az arcát bámultam. - Elhiszem, hogy gyönyörű vagyok, mint ma láttad igencsak jó géneket örököltem, mégis...
- Egós - nevettem fel teli szájjal, majdnem elmosolyodott ő is, de megpróbálta visszafogni magát.
- Nem, csak tisztában vagyok az értékeimmel - vont vállat hanyagul és előrehajolt a kávézó asztalon elhelyezkedő bögrékért. Az egyiket a kezembe adta, mosollyal köszöntem meg a gesztust. Belepillantottam, s felnyögtem.
- Valami ismét nem felel meg, ugye? - sóhajtott fel, felém sem pillantva, s belekortyolt a teájába.
- Hát, nem igazán rajongok a teáért... - húztam el számat.
Felnevetett. Amolyan hitetlen-nevetve, én pedig felvontam szemöldököm.
- Akkor most megiszod ne haragudj, mert nincs itthon kávé. Azt utálom - magyarázta végre felém pillantva, egyenesen szemeimbe nézve. Tudtam, hogy enyéimben el tud veszni, tapasztaltam már, ezért egy féloldalas, kacér mosoly kíséretében tartottam fogva pillantását. Mindössze fél percig sikerült végül, és ezt életem mélypontjának könyvelhettem el.
- Akár fel is adhatnád - ajánlotta félig felvont szemöldökkel, s fintorogva fordult vissza a tv unalmas képernyője felé. Valami idióta műsor ment, engem abszolút nem érdekelt.
Felhorkantottam.
- Nem az én stílusom - biggyesztettem, visszaraktam a bögrét az asztalra.
- Igazán sajnálom - vigyorgott rám gúnyosan, felnevettem. 
Ő aztán tényleg nem adja könnyen magát - gondoltam fanyar mosollyal. Én viszont sosem voltam olyan személy, aki feladta volna a harcot küzdelem nélkül, plusz az, hogy cirka egy napja ismertük egymást... még szép, hogy pont nem érdekelt a visszautasítása! Nem volt még olyan személy, aki nemet mondott volna nekem, ezzel nyugtattam magam.
- Miért vagy ilyen ellenséges?
- Megérdemled, hogy ne legyek az? - kérdezte egyből, lényegében még be sem fejeztem mondatomat. 
- Sakk matt, de akkor is... - tártam szét karjaimat. -  nem ismerjük egymást, te mégis negatív szikrákat pattintgatsz felém - állítottam a szerintem igazat, hatalmasra nyílt szemekkel nézett rám.
- Ne haragudj kérlek tényleg kedvetlen vagyok, mikor alig pár órája végérvényesen beleerőltettek egy kamu kapcsolatba bár végül kedvező indokkal, plusz el kell költöznöm, itt kell hagynom mindent és egy olyan személlyel kell élnem, akiről tudom, mik a szándékai.... bocs, komolyan sajnálom, hogy "negatív szikrákat pattintgatok feléd" - döntötte félre fejét gunyorosan, már velem szemben ült, maga alá húzott lábakkal. Kék íriszei szórakozottan csillogtak innen tudtam, hogy ha nem is teljesen, de valamilyen szinten kamuzik. Vagy legalább csak nem unja a társaságom. Jelen helyzetben még az is jól jött.
Kivettem a bögrét a kezéből, s az üvegasztalkára helyeztem, az enyém mellé. Mindkét bögre valamilyen mesefilm figurát tudhatott magán, az övén Micimackó volt, az enyémen pedig Ormi, az elefánt. Legalábbis azt hiszem, még a húgom kicsikorában néztem vele a mesét, azóta soha, de nem is hiányzott, természetesen. Mégis megmosolyogtatott a tény: a nő, Laycie, aki erősnek, függetlennek akarja magát mutatni, történetesen gyermekded lélek! Haha! Apró örömök az életben, na...
Értetlenül vizslatott, szerintem abszolút nem értette, mégis mit akarhattam tőle.
- Csikis vagy? - kérdeztem meg egy cinkos pillantást követően. Bár igazából csak tapizni akartam, jó indoknak bizonyult, és remek szórakozási lehetőségnek is.
- Igen, de... - kezdett volna tiltakozni, ám én akkor már támadtam. - Eric, ne! - sikkantgatott, zene volt füleimnek. Már nagyon vártam, mikor majd értem fog ilyet produkálni... Beleborzongtam a gondolatba. - Kinyírlak, hagyd már abba! - vergődött kezeim alatt, de én nem kegyelmeztem. Ott csiklandoztam, ahol csak értem, mindeközben nagyon jól szórakoztam, jólesően röhögtem, tetszett a műsor. Egy idő után már sikongatott, csapkodott, és valahogy alám került. Itt kezdett izgalmas lenni, már kifejezetten élveztem. - Basszameg, a kezeid kinyírnak!
Istenem... még egy ilyet mond, és itt helyben teszem magamévá! - nyeltem egy hatalmasat, s vigyorogva engedtem el, s tápászkodtam fel, ezzel őt szabaddá engedve. Azonnal a kanapé másik felébe hátrált, zihálva, de kissé nevetve ölelte át térdét, így is védelmet nyújtva magának az újabb támadás ellen.
- Meg vagy húzatva? - csattant fel hitetlenül, haja csapzottan hatott, össze vissza állt, pedig egészen addig egy cuki kis oldalfonatba volt rendezve. Amolyan jókislányosan. Az eddigiek alapján mondjuk nem azt vontam le...
- Nem, csak megalapoztam a hangulatot - vontam vállat, s, mint aki jól végezte dolgát, úgy nyúltam azért a hülye teáért, majd kortyoltam bele. Fintorogva nyeltem le, tényleg nem ízlett.
- Fujj - nyögtem.
- Finnyás - vágott vissza, majd egy "Ez van, kisapám!" fejet villantott. De kedves... én is az voltam eddig, másoknál mindig kimondtam mindent, amit csak gondoltam! Laycie azonban valamiért más volt... nem ismertem régóta sőt, személyesen csupán pár órája mégis... határozottan megkedveltem. Ez viszont nem változtatott a tényen, milyen piszkos dolgok jutottak eszembe, mikor törökülésbe ült még mindig a lehető legmesszebb tőlem, és néha néha rám pillantott, ezzel leellenőrizve... kivillantak fekete rövid gatyájából combjai, melynek hatására szemem felcsillant. Mikor megérkeztünk egyből lecserélte hosszú nadrágját egy jóval rövidebbre, én pedig nem tudtam visszafogni magam. Az már egy másik kérdés, hogy nem is akartam...
- Öcsém, te aztán tényleg tudod, hogyan kell tönkre vágni egy pillanatot - horkantott fel hitetlenül, valószínűleg észrevette kalandozó tekintetem. Lábait lerakta egymás mellé a padlóra, majd felállt, kezeibe fogta a bögréket, az enyémet is kivéve kezeimből, és a konyhába sétált. Akaratlanul  is (reflexből) hátra fordultam, kerek fenekét stírölve. - Bunkó vagy, Eric! - kiáltotta. Valószínűleg megérezte pillantásomat. Hmm...
- Nem, csak férfi - válaszoltam ugyan olyan hangsúllyal, vigyorogva, elégedetten fordultam vissza a tv felé, aztán érzékeltem, ahogy a lány feltrappolt a lépcsőn, s felérve becsapta maga után szobája ajtaját.
Ez szép volt! - veregettem meg gondolatban saját vállamat büszkén, és szétterpeszkedtem a kanapén tudva: ő már nem jön le, én pedig még nem voltam álmos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése