2015. július 8., szerda

Kilenc: Örökzöld

Úristen, (férjnél vagyok! Hahaha, de vicces itt valaki...) rettentően köszönöm az utolsó publikált rész óta érkezett cukiságokat! Hálás vagyok a feliratkozóknak, a megtekintéseknek és a kommenteknek is, el sem hiszitek, mennyire jól esik. :)
Jó olvasást mindenkinek, és egy kis SPOILER: Itt már végre-valahára beindul a sztori azon része, melyben valami olyan történik, mely tényleg meghatározó a sztori szempontjából. Kitaláljátok, mi az? Várom a kommenteket. :)
Ölel,
reasonelll


Laycie Phell
Nyöszörögve emeltem fel fejem a puha párnámról, mikor mobilom hosszú percek elteltével sem volt hajlandó abbahagyni a csöngést. Csak nem adta fel, én pedig már túl sokáig tűrtem...
- Igen? - szóltam bele nyűgös hangon.
- Ne haragudj Laycie, felébresztettelek? - kérdezte sajnálkozó hangnemben Lucas. Már egészen megszoktam, hogy hirtelen rám tört, felkeresett, hívogatott, komolyan hiányoltam a tegnapi fotózás alkalmával is. Hm, tömény irónia. De kedves lettem egyszeribe.
- Nem, dehogy - ásítottam. - Már régóta fent vagyok - állítottam, de ekkor újból ugyan úgy árultam el magam.
- Aha persze, hallom - nevetett ki kedvesen. - Ne haragudj, tényleg. Amúgy tíz óra múlt, neked nincs dolgod? Úgy tudtam...
- Igen, a fotózás, de az tegnap már le lett rendezve. Ma szabad vagyok, mint a madár - hangom boldogságtól csengett, miközben nem is én intéztem így a dolgokat. Tök véletlen történt. - És az idő... hát igen, nem a koránkelésemről vagyok híres.
- Hanem az elragadó bájodról és a szerénységedről, tudom - nevetett fel, követtem.
Máris nem voltam olyan fáradt, Lucas jókedve kissé rám is átragadt.
- Miről lenne szó? - ültem fel végül, körbebugyolálva magam pihepuha takarómmal.
Igyekeztem rá figyelni, miközben felkelni is meg kellett volna próbálni azon kívül, hogy már nem voltam vízszintesben.
- Csak a szokásos - sóhajtott. Felnyögtem. - Ne haragudj, de ez nagyon fontos!
- Tudom, tudom - motyogtam. - Anyu?
Szinte hallottam a hangján, mennyire is nem érti, mégis mit szeretnék kihozni kérdésemből.
- Mi van vele?
- Hát, ő a menedzserem, nem kéne neki is tudnia valamit?
Megdörzsöltem szemem, még álmos voltam. Tudtam, hogyha végeztünk, még visszafekszem pihenni.
- Jajj drágám, nem vagy te rá utalva. Tegnap lerendeztük neked amúgy a PoS.-t, tudtad?
Felcsillant a szemem. Az utóbbi időben sokkal több mindent köszönhettem Lucasnak, mint a saját menedzseremnek, alias az anyámnak! Mondjuk ebben közrejátszott, hogy némileg még haragudtam rá, de ez mellékes...
- Hát, erről halvány fogalmam sem volt - bosszankodtam. - Nem kéne az ilyeneket azért nekem is elmondani?
- Most megtettem, édesanyád pedig szervezkedik - adott magyarázatot. - Tehát Eric - tért a lényegre. - A heteteket mindkettőtöknek szabaddá tettük annak érdekében, hogy ezt együtt töltsétek el, lehetőleg a ház falain belül. Egyenlőre még nem kéne ezt nyilvánosságra hozni, egy hét telt még csak úgy el, hogy nem hozták össze mindenféle leányzóval, úgyhogy... - kezdett egyre jobban hadarni.
- Értem, értem, nyugi - állítottam le szórakozottan. - Választásom nem nagyon van, meg amúgy is meg kéne ismernem előbb-utóbb.
- Hát igen - helyeselt Lucas. - Nem ártana. Nos, a következő téma: a házat már keressük anyáddal, egyenlőre még nem találtunk megfelelőt.
- Oké - vontam vállat lezserül. - Mi rendezhetjük majd be, vagy azt is ti?
Ez kissé zavart, hiszen bakker én fogok élni benne, akkor hadd bútorozzam már be én!
- Maradjunk annyiban, hogy segíthettek de kétlem, hogy Eric is kivenné belőle a részét...
- Óh, az engem nem kifejezetten izgat - horkantottam. - Szerintem amúgy sem fogunk sokat találkozni, úgyhogy tökmindegy.
Nem érdekelt, ha neveletlennek tart. A kezébe adtam az életemet, benne voltam a "játékban", akkor lehet saját véleményem is!
- Nem hiszem, hogy ezen a véleményen leszel mondjuk egy hónap múlva is. Eric mindenkit gyorsan befűz és szinte biztos vagyok benne, hogy jó barátság fog kialakulni közöttetek. Na meg nem gondolod, hogy akár még annál több is kialakulhat?
Agyam leblokkolt, kiadta a "Pár perc szünet" feliratot a homlokomra. Nem hittem a fülemnek. Egyetlen szókapcsolat kiborított: Eric mindenkit befűz. Mindezt gúnyos hangnemben.
- Laycie, itt vagy?
- Most lerakom - szóltam bele semleges hangon. - Majd még biztos beszélünk.
Tudtam, hogy így lesz. Hiszen még baromi sok mindent le kellett rendezni.
- Minden rendben? Vagyis oké, persze, majd még kereslek - sóhajtott. - Hívom édesanyádat, nekifekszünk ennek az ingatlan-dolognak. Pápá - a végére már hallottam, hogy mosolyog, én azonban nem tudtam. Le akartam már rakni.
- Aha. Igen. Oké, szia - s e végszóval bontottam a vonalat, utána a készüléket az ágy végébe vágva dőltem vissza a matracra, és sikítottam bele a párnámba.
Mi az, hogy mindenkit befűz? Basszameg, én nem egy kis semmirekellő csitri vagyok! Komoly elhatározásaim vannak, és becsülöm magam annyira, hogy tudjam: én jobbat érdemlek, mint ő!

×××

A napot a városban töltöttem, kizárva közben minden gondolatot. Semmire sem figyeltem, csak a néha felbukkanó rajongókra, a Starbucks-os kávémra és egy isteni aranyos kisbabára, aki az édesanyja karjaiban pihent. Mosolyognom kellett, s ahogy rám emelte gyönyörű kék íriszeit, integettem neki, még mindig olyan ábrázattal. Nem tehettem róla, imádtam a gyerekeket. Mindig, mikor a családalapításon járt az agyam tudtam, nekem bizony sok gyerkőcöm lesz.
- Hé, Laycie! - hallottam meg egy ismerős hangot egy mellettem elhaladó fekete járműből, sötétített ablaka félig le volt húzva. Ahogy megláttam a megszólítót, elfintorodtam. - Én is örülök a találkozásnak, de akár be is szállhatnál. Lehet, hogy ismertek vagyunk, de a forgalmat akkor sem tarthatjuk fel.
Felvont szemöldökkel méregettem a kocsit plusz a mögötte sorakozókat is, végül Eric örömittas arcát. 
- Oké, de csak azért, mert nem autóval jöttem, szóval lécci' tegyél ki otthon - adtam meg magam könnyen, s bepattantam a fiú mellé, aki időközben odébb húzódott, ezzel helyet adva nekem.
A jármű a cím megadása után elindult, ránk pedig kínos csönd borult. Nem tudtam, mégis miről kellene beszélgetnünk, de láthatóan ezzel ő is ugyan így volt. Egyszer már megesett egy ilyen momentum, valahogy nem találtunk szavakat egymás társaságában. Na nem amolyan romantikus formában, mert bár jól nézett ki, nem szándékoztam bele szeretni. A múltkor talán túl mufurc lehettem, de nem igazán tetszett a viselkedése. Na meg a hozzáállása.
- Lucas hívott nem is olyan régen, elvben már a mai napot is együtt kellene töltenünk - törte meg végül a csendet, felsóhajtottam.
- Nagyszerű - fújtattam. - Oké, akkor a vendégszoba ismét a tiéd, és hála neked kv is van otthon - pillantottam rá gunyorosan, elvigyorodott. - Viszont el kell mennem bevásárolni, te pedig jössz velem - alkudoztam.
- Elfelejted, hogy nem én akarom veled tölteni a hetemet, így ez nem egy megfelelő pillanat az alkudozáshoz - kacsintott. - Bár ez így nem igaz, mert szívesen aludnék a házadban, esetleg az ágyadban...
Felhorkantottam. Már megint a témánál...
- Öcsém, te tényleg nem tudod kontrollálni magad? - néztem rá hitetlenül.
- Nem jellemző - vont vállat ártatlanul, miközben a sofőr bekanyarodott az utcámba.
- Az egódnál már csak a szerénységed a nagyobb - jegyeztem meg.
- Nincs szükségem arra, hogy visszafogjam a folyamatosan feltörő humorbombákat - kacsintott, s kipattant a kocsiból. Megkerülte a járművet, és illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót. - Látod? Tudok én udvarias is lenni.
- Nahát - csodálkoztam, Tényleg meglepődtem, abszolúte nem számítottam eme gesztusra. - Ezek szerint anyukás nevelt beléd egy kis jót is?
Gunyorosan fintorgott rám, én pedig egy győztes vigyorral indultam meg az ajtó felé. Eric elengedte a sofőrt, igazából dunsztom sincs, miért volt szüksége a gorombának tűnő férfira, de nem tettem szóvá. Voltak furcsa dolgai. Nekem is, mint mindenkinek, úgyhogy ennyiben hagytam.
Ahogy beléptem a házba, lekaptam magamról csizmámat és terepszínű kabátomat, fekete táskámat pedig a lócára helyeztem. Mögöttem Eric is becsörtetett, ő is lerakta cuccait, majd együttesen vonultunk a nappaliba, egyenesen az általam imádott kanapé felé. Egymással szemben foglaltunk rajta helyet
- És, milyen volt az otthoni koncert? - kérdezősködtem. Érdekelt, hogy viszonyul a munkájához, rajongóihoz, életéhez.
- Nagyszerű volt - csillantak fel csokibarna íriszei. Ez megmosolyogtatott. - Komolyan élveztem, végre hazai terepen járhattam.
- Értem. Nos, Lucas kijelentette, meg kell ismernünk egymást - bólintott, így folytattam. - Ezért gondoltam, talán társasozhatnánk, kérdés-felelek is szóba jöhet, vagy az örök klasszikus: ismi kártyák.
- Ismi kártyák? - ráncolta szemöldökét értetlenül, bólintottam megerősítésképp. - Beavatnál, vagy inkább hanyagoljuk?
Legyintettem.
- Áh, akkor legyen inkább a társas, azt úgyis szeretem - mosolyogtam gyermekdeden, s felpattantam, hogy megkaparinthassam a játékomat.
- Komoly? - horkantott. - Utoljára asszem a húgommal játszottam, vagy négy éve, de... inkább legyen az a kérdezz-felelek! - kiáltott utánam kérlelően.
- Nem! - kacagtam jólesően. - Tuti, hogy ízléstelen kérdéseket tennél fel, ahhoz meg nincs kedvem.
Vállat vont, miközben visszaültem mellé, magam alá húzva lábamat. Kipakoltam a társast, érdeklődve figyelte mozdulataimat, félig felvont szemöldökkel, amolyan "ez most komoly?!" tekintettel. 
- Azokat bármikor ellőhetem...
- Erről beszéltem - horkantottam. - Légyszi, legalább ezt most ne cseszd szét. Jó kedvem van, talán még a társaságodat is tudnám élvezni, úgyhogy...
Megadóan emelte maga elé kezeit, pimaszul mosolygott. Megráztam fejem, kiűzve rossz gondolataimat fejemből, nem akartam, hogy a "Jesszus, de helyes..." több teret is elfoglaljon. Kellett a hely a "Ő egy dög, úgyhogy hanyagold!"-nak is.
Kivette a sárga bábut a dobozból, én pedig a pirosat. A rajtra helyeztük, és már kezdődött is a játék.
A szabályok végtelenül egyszerűek voltak, igazából csak egy egyszerű "Ki nevet a végén?"-t játszottunk, örökzöldnek számított. Nálam. Azért nem mindegy...
- Oké, a szabályok: minden körben egy kérdés, a végén pedig lesz ami lesz.
- Ez így béna - akadékoskodott. - De nem bánom, legyen - egyezett bele nagylelkűen. - Nos, a kérdésem... a kérdésem... - ismételgette, látszott rajta, mennyire is gondolkodott. Biztos valami nagyon ütőset akart kérdezni, én pedig ettől beijedtem, ezért gyorsan reagáltam:
- Inkább én - kértem, beleegyezve bólintott egyet. - Mondj magadról három dolgot!
Dobtam a kockával, s leléptem a négy mezőt. Várakozón néztem a srácra, aki agyalt a válaszon.
- Hmm... - lépett ő is a bábujával, aztán válaszolt: - Először inkább te, az úgy kedvezőbb lenne.
Értetlenül néztem rá, de végül belementem. Minek kellett volna visszakoznom? A következő úgyis én lettem volna.
- Legyen - bólintottam. - Ennem kéne valamit mert lassan kilyukad a hasam, viszont elfelejtettem a vásárlást így nincs itthon kaja - fintorogtam. - Utálom a magassarkút, egyszerűen nem tudok benne járni, és szűz vagyok.
Láttam rajta, hogy meglepődött. Egy pillanatig meg is bántam, miszerint ilyen személyes "titkot" osztottam meg vele, de aztán egyből visszaszívtam gondolataimat, hiszen nem szégyelltem. Nem éreztem kényszeresnek semmit, vártam. Valakire, valamire... az mindegy, de tudtam, hogy ez egy olyan dolog, amire érdemes várni.
- Hogy... hogy mi van? - nézett rám hatalmas szemekkel. - Ez most komoly?
Felnevettem. Kezdett röhejbe menni a helyzet.
- Nem Eric, csak vicceltem - röhögtem ki gúnyosan, miközben félre raktam a társast. Elment a kedvem a játéktól. Láthatóan ő sem bánta, hiszen nem is figyelt oda, folyamatosan csak arcomat vizslatta, mely meglepően nem borult pírba. - Csak nem keresztülhúzza a számításaidat ez az aprócska kis dolog? - gúnyolódtam fanyar mosollyal.
Megrázta fejét.
- Amúgy miért olyan nagy dolog ez? - kérdeztem.
Vállat vont.
- Csak nem gondoltam volna rólad, hogy...
- Oké nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem vagy sem, de figyi... az, hogy huszonkettő évesen úgymondva érintetlen vagyok, teljes mértékben a saját döntésem. Kivárom azt a fiút, aki megérdemel. Számtalan alkalmam lett volna már, de én mindig visszatáncoltam - ecseteltem. Viszont azt nem tudom, mégis miért.
- És ezt miért mondod el nekem? - nézett rám összehúzott szemöldökkel, színtiszta értetlenséggel. Szórakoztató volt, de ugyan akkor kissé ijesztő is.
- Mert tudom, hogy mindez nem te általad fog megváltozni - vontam vállat magyarázatot adva. - Na meg, abszolúte nem vagyok szégyenlős.
Kaján mosolyra húzta ajkait, én pedig érdeklődve pillantottam rá. Igazán érdekelt, mégis mivel rukkol elő.
- Tényleg? Miért nem játszunk akkor vetkőzős pókert? 
Szemtelenül vigyorgott, én pedig elkönyveltem magamban: hát igen, ez egy baromi hosszú hét lesz!
- Mert azt nem tudok - kacsintottam játékosan, törökülésbe ülve, vele szemben elhelyezkedve. - És sosem lesz akkora mázlid, hogy ezt te tanítsd meg nekem.
Elfintorodott, én pedig nagyon is örültem a fejemnek. Háhá, vissza tudtam vágni! 
- Na és te? Mármint a te három dolgod? - egészítettem ki a mondatot, hogy értelmes legyen. Terelni akartam a témát, és láthatóan sikerült is.
Helyezkedett egy kicsit, kihúzta magát, s lábát is féloldalasan felhúzta a kanapéra, ezzel felém fordulva.
- Imádom, és jól is kezelem a lányokat, szörnyű jó látni azt az elégedett pillantást - ábrándozott fátyolos tekintettel, meg is borzongott.  - Én is éhes vagyok de nem megyek vásárolni, szóval talán rendelhetnénk, és utálom, ha Khalednek hívnak. Soha, senki sem szólíthat így.
Felvontam szemöldököm, értetlenül pillantottam rá.
- Mi ez, valami idióta becenév a haverjaidtól? - érdeklődtem.
Végülis nem lenne annyira furcsa, hiszen a srácok rám is rám aggatták az Azy becenevet, az első sorozatbeli intrómból eredően: "I'm a little bit crazy, so just call me Azy!" Hát, innen lettem én, Laycie Adelaide Phell, Azy-vá. Na meg ugye az Adelaide is közrejátszott rendesen.
- Nem, a második nevem - nyújtotta rám nyelvét, huszonöt éves létére. Hát, rendben.
- Jahh - nevettem fel. - Akkor szép - vigyorogtam rá incselkedően, ő felröhögött. Szép pillanat volt, de éreztem, hogy megint el fogja rontani. Mindig ezt tette. És ez igencsak megnehezítette azt, hogy mosolyogva álljak hozzá a dolgokhoz. Ám mégis így cselekedtem de nem bántam, hiszen ez voltam én, a saját kis makacs hangulatingadozásaimmal együtt.
- Köszike, tényleg - biccentett "hálásan".
Feljebb tornáztam magam a kanapén, felhúztam lábaimat, átkulcsoltam térdemet kezeimmel, s államat is megtámasztottam rajta. Egyszóval helyzetet változtattam, mivel igencsak elzsibbadtam az addigiban.
- És miért utálod? - érdeklődtem. Murisnak tartottam, hogy nem szereti azt a nevet, melyet szüleitől kapott. Én sem rajongtam kifejezetten az Adelaide-ért, mégsem úgy álltam hozzá...
Látszott rajta, hogy gondolkodik a válaszon. Aha, ki kellett találnia egy indokot, miért is mondta azt, amit.
- Mert igazad van: idióta - bökte ki végül. Tudtam, hogy nem ez az igazi indok, lerítt róla, hogy kamuzott. Még ha nem is olyan komoly témában, de azért mégis... Félredöntött fejjel vizslattam, próbáltam megfejteni. Nem kapcsoltunk lámpát és be is sötétedett este lévén, úgyhogy már nem igazán láttam őt tisztán, de azért még igen. Annyira pont eléggé, hogy észrevegyem kissé szomorkás pillantását, lehorgasztott fejét, majd azt, ahogy felemeli buksiját, és egy hamiskás mosollyal néz rám, ami hamar átváltozott vigyorgássá, ahogy észrevette fürkésző pillantásom.
Nem zavartattam magam, leplezetlenül bámultam. Tekintetemet végigvezettem arca minden vonásán, felzselézett, fekete haján, majd lejjebb is mentem, egészen izompólóba bújtatott mellkasáig. Kivillant tetoválása, azon is legeltettem egy kicsit szemeimet, aztán újra felvezettem azokat arcára, melyek büszkeséget sugároztak.
- Na, tetszett a látvány? - vigyorgott szemtelenül.
- Eskü igent mondtam volna, ha nem taplózod el megint - vágtam egy "ez van!" fejet, s felálltam helyemről. A konyhába igyekeztem, lefőztem egy teát, s azzal indultam vissza a nappaliba, majd huppantam le a még mindig ugyan olyan pozícióban várakozó fiú mellé.
- Neked nem hoztam, mert tudom, hogy nem szereted - magyarázkodtam udvariatlanságom okáról. - De szolgáld ki magad, megtalálsz mindent.
Féloldalasan elmosolyodott, viszont nem mozdult. Nem mondtam semmit, gondoltam majdcsak feltalálja magát, ha akarja.
- Én már fáradt vagyok, te nem?
Félig felvont szemöldökkel néztem rá, amolyan hitetlenül.
- Ez egy elég gyatra próbálkozás volt... - húztam el számat szánakozón.
- Hé, most eskü nem volt tervben - emelte fel maga elé kezeit gyorsan mintegy védekezés, én pedig hittem neki. Fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset, s úgy bólintottam. - Csak azért, mert előfordul, még nem rendszeres...
- De igen, egy kicsit én is elpilledtem... - gondolkodtam el egy pillanatra, figyelmen kívül hagyva magyarázkodását. - Ühüm, ja. Te menj csak, én még megiszom ezt, és aztán én le is feküdnék... - vetettem egy futó pillantást a megszokott Micimackó mintás bögrémre.
Bólintott, aztán elindult a lépcső felé. Néztem távolodó alakját, nem fordultam el.
- Örülnék, ha velem tennéd meg - dünnyögte halkan, azonban én meghallottam.
- Barom! - kiabáltam utána nevetve. Vigyorogva, széttárt karokkal fordult meg még mindig haladva, hogy aztán röhögve felkocoghasson a lépcsőn.
Néhány percig még mozdulatlanul ültem, végig a lépcsőre bambulva. Gondolkozóba estem, de az igazat megvallva nem igazában emlékszem, min is agyalhattam. Annyi biztos, hogy Ericcel volt kapcsolatos, erre bármennyiben fogadok. Halál nyugalomban kortyolgattam a teámat és átfutott az agyamon a debil gondolat: hogy nem lehet ezt nem szeretni?! Hisz olyan finom...
- Hé, Layc - jelent meg hirtelen a fordulóban egy térdgatyában és egy pólóban, mely valószínűleg pót-felsőként szolgálhatott. Kizökkentett, rá emeltem tekintetem. - Még lenne egy dolog, uhm...
- Na, mondjad - biccentettem megadóan. Ugye, milyen nagylelkű voltam?
- Te megteheted - bökte ki néhány pillanat habozás után.
Értetlenül néztem alakját, abszolúte nem értettem, mit is akart ezzel.
- Tessék? - adtam hangot döbbenetemnek.
Felnevetett butaságomon, és ez bevallom nem igazán tetszett.
- Te megteheted, Laycie - nézett rám nyomatékosan, mintha ettől értenem kellett volna. - Te hívhatsz Khalednek.
Féloldalasan elmosolyodtam, mikor leesett, mire is gondolt, ő pedig egy elégedett vigyorral sunnyogott vissza az emeletre. Nos, igen. Sejtettem, mire ment ki a játék és komolyan... átfutott az agyamon, hogy meg kellene tanítanom Ericet jól kezelni az arc mimikáit, mivel mindig, minden esetben azzal bukott le: ha elnevette magát, vagy esetleg elvigyorodott. Mindig az ilyenekkel rontott el egy szép pillanatot. Egy olyan pillanatot, amiért akár meg is kedvelhettem volna.

2 megjegyzés:

  1. Megint nagyon nagyon jó lett :D Eric milyen helyes már *_* Nem tudom eldönteni hogy Niall Horan a helyesebb (aki életem szerelme) vagy Eric :D Siess :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez tényleg nehéz dolog... Shippeljük őket, és akkor könnyebb lesz -> mondjuk Neric. Egyértelműen Neric a leghelyesebb ember a földön. :")
      Köszönöm kommented, a rész pedig hamarosan érkezik. :) <3 xx

      Törlés