2015. július 4., szombat

Nyolc: Egy mágnes vidító társasága


Nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat és a megtekintések(et) számát, iszonyúan hálás vagyok! Remélem azért kommenteket is fogok kapni, mert nem hiszitek el, de még az is jól esik, ha annyit kapok: "Cool, kövit!" :) xx

Laycie Phell

- Sky ne haragudj, de nem tudok elmenni - hívtam fel barátnőmet szomorú hangnemben. Dühös voltam magamra, már jó pár hónapja megígértem neki, hogy ott leszek, és erre meg lemondom! Milyen legjobb barátnő vagyok én?
- Layc, ne már - hőbörgött. - Mi jött közbe már megint? Te is jól tudod mit ünneplünk, komolyan nem tudsz elszabadulni?
Számat biggyesztve huppantam fel a pultra, vállammal szorítva a telefont a fülemhez, ugyanis nassolni volt kedvem, ezért ölembe kaptam egy müzlis dobozt, és egyenként elrágcsáltam darabjait. Egy hét telt el az Ericcel való találkozásom óta, azóta nem keresett de én sem őt, sőt, még Lucassal sem tárgyaltam semmit - személyesen. Ugyanis a férfi kétnaponta felhívott, hogy lerendezzük a házat, a szerződést, a titoktartási nyilatkozatot... igazából a harmadik volt a legnehezebb, de még bele sem gondoltam. Egyszerűen nem akartam, szánt szándékkal kizártam az egészet, nehogy felbosszantsam saját magamat. Még egyszer.
- Hát - gondolkodtam el valami értelmes válasz után kutatva. Azt azért mégsem mondhattam, hogy: "Bocsi kislány, hogy nem megyek el az Evannel való hatodik évfordulótok megünneplésére rendezett party-ra tényleg sajnálom, de... bakker, házas vagyok, ingatlanok után kell kutatnom, meg mifene. Plusz Lucas kijelentette, hogy nem utazhatok el..." Igen, ezt határozottan nem mondhattam. Viszont zavart, hogy így állt a dolgokhoz miközben tudta, hogy nem szabadulhatok el bármikor. - A családban kisebb gebasz van, apa kiakadt, anyu pedig hőbörög - nyögtem ki végül, borzasztó lelkiismeret furdalással küszködve. Akkor hazudtam neki életemben először, viszont nem utoljára.
- Aha - válaszolt furcsa hangnemben. Úgy, mint aki nem hisz nekem. Francba, és még én lennék színésznő?! - Jó, mindegy. Nem érdekes... majd akkor találkozunk és... öhm, szeretlek.
- Én is szeretlek Skyler, ne haragudj - kértem szomorúan, de akkora már bontotta a vonalat. 
Bakker, tuti megbántottam! Miért vagyok ilyen béna? Jó, ez most nem az én hibám volt, de... - ostoroztam magam.
Amint leraktam magam mellé a mobilomat, s könyékig beletúrtam a dobozba, kissé felvidulva fedeztem fel: jujj egy játék! Azt hiszem, egy hűtőmágnes. Lesöpörtem a kezem, és széttéptem a csomagolását. Igen, sejtésem beigazolódott, Sid, a lajhár vigyorgós arca köszönt vissza rám, puzzle formájában. Gyorsan összeillesztettem a négy kis darabot, majd a hűtőre nyomtam azt. Mindig is gyermekded léleknek tartottam magam, talán ez lehetett az okozója annak, hogy egy icipicit felvidultam az új mágnes társaságára.
Pittyegést hallottam ezért visszamentem a pulthoz, felpattantam rá, s kezembe vettem a mobilomat. Feloldottam a zárat, és boldogan vettem észre: Lola írt, a fényképész a stúdióból, miszerint ha időm engedi, bemehetnék korábban is a fotózásra, mert a holnapi alkalom már nem alkalmas.
Gyorsan válaszoltam, és már rohantam is az emeletre, hogy egy gyors tusolás után egy valamivel utcára illőbb szerkóba bújhassak. Egy bő fazonú, térdénél kiszakított farmert, egy rózsaszín inget alatta egy fehér pólóval vettem fel, s az elmaradhatatlan Converset. Sminkkel nem bajlódtam, abszolút nem kentem magamra semmit tudva, azt a stúdióban majd úgyis megteszik, háromszorosan is. Ugrabugrálva értem le a nappaliba, kaptam fel a kis fonott kosárból a kulcsaimat, és már kint is voltam a házból. Bezártam, de a riasztóval nem szórakoztam, tisztában voltam vele: a szomszéd bácsi úgyis tiszteletét fogja tenni valamikor, hiszen már jó ideje nem cselekedett hasonlót. Engem meg nem zavart hiszen tudtam, hogy semmit sem lopna el: nem volt rákényszerülve.
Az autómmal gyorsan a helyszínre értem, tényleg vártam már a fotózást. A biztonsági őr felismert, kedvesen köszöntött. Johnny olyan hatást keltett, akár egy maci. És amúgy tényleg, hiszen a neve John Bear volt.
- Ohh szia, Laycie - rontott nekem Lola vigyorogva. - Jó gyorsan ide értél... wow, tizenöt perc? Egyéni rekord, kislány - kacsintott játékosan, aztán karomnál fogva húzni kezdett az öltözők felé. Engedelmesen tűrtem, bár a végére már kezdett kissé idegesíteni. - Amúgy tudod, most miért kellet bejönnöd?
- Hát, mivel hozzátok mindig a kampány akciók érdekében látogatok el, nem nagyon lőhetek mellé - nevettem fel menet közben, Lola is követett, aztán megtorpant a már jól ismert fehér ajtó előtt.
- A ruháid bent várnak és igen, jelenlegi helyzet szerint a környezetvédelmi magazin új számának az arca vagy.
- De jó - örvendeztem. Mindig is foglalkoztatott ez a téma, mint ahogyan sok más is. Nem tehetek róla, így neveltek!
- Aha, az - fintorgott. - Még mindig inkább eldobom a csikket, mint hogy elsétáljak a sarki kukáig, de biztos neked van igazad - rántott vállat Lola, majd szórakozottan odébb állt, menve a dolgára. Jókedvűen figyeltem a vörös, oldalt felnyírt hajú lány alakját, majd behátráltam a szobába. Semmi különleges, csupán egy nagy tükör, akasztók, fehér falak, komód, és egy forgatható fekete bárszék... csak a szokásos.
Miközben levettem a saját gönceimet, és bebújtam az újakba, az azelőtti napon pörgött a fejem. Mikor este felmentem "talán" kissé begőzölt állapotban, szinte azonnal bealudtam és reggel, mikor felkeltem Eric már nem volt sehol, csupán a pulton hagyott egy megnevettető emléket: egy doboz kv-t. Tényleg zavart a rámenőssége, de azért imponált is, nem tehettem róla! Eric kétségtelenül jól nézett ki, és ezzel tökéletesen tisztában is volt. Ez volt az egyetlen bibi vele kapcsolatban: kanos volt. És ezt nem toleráltam.
Pár percen belül átvedlettem a szoros, testhez simuló szettembe, és ruganyos léptekkel sétáltam oda a sminkesekhez. Felkentek rám vagy négy réteg alapozót, aztán a megdöbbentő: zöld festékkel trutyizták össze a hajamat, és az arcomra is került belőle. Ráadásul nem is kevés!
- Emery, mire kell ez? - kérdeztem meg érdeklődve. Azonban ahelyett, hogy a szőke lány válaszolhatott volna, megtette más is helyette:
- Az újság alcíme ebben a hónapban: "Fűre lépni szabad!" - kurjantotta oda Lola elmenve mögöttem, biccentettem egyet, miszerint megértettem. Furcsa egy ötlet annyi szent, de nekem tetszett.
- Aha - reagáltam értelmesen. - Köszi a választ, Emery - nevettem, kihangsúlyozva a megnevezettet.
- Szívesen - kacsintott. Mindig is jóban voltunk, szinte barátnői kapcsolat alakult ki közöttünk, köszönhetően az én közvetlenségemnek és az ő jófej énjének.
- Amúgy hogy vagy, akarom mondani vagytok? - mosolyogtam rá kedvesen, miközben felálltam a székből, és leszedtem magamról a fekete leplet, mely megóvta a ruhámat.
- Köszönjük, tökéletesen - simította kezét gömbölyű pocakjára. - Lola már sík ideg, nehogy itt szüljek meg, de az még odébb van - kacagott fel, ujjaimért nyúlva. Érdeklődve figyeltem szándékát de mikor megértettem mit akar, elvigyorodtam.
- Szokott már rugdosni? - érdeklődtem.
- Rendszeresen, igen - bólintott, miközben kezeimet pocakjára simította. - Mindjárt megint fog, figyeld csak meg! - nézett fel rám egy örömteljes pillantással. Biztos voltam benne, hogy csodás anya lesz. - Ha csak feleannyira lenne örökmozgó az apja is, öcsém...
Felnevettem, aztán pedig majdnem felsikkantottam, ahogy megéreztem az apró rúgást, amit a kicsi Owen bocsátott édesanyja hasfalára.

×××

A fotózás zökkenőmentesen zajlott le, örültem, hogy ismét részt vehettem benne. Nem volt akkora jelentősége, hogy bárki is elkísérjen, ráadásul édesanyámnak valamiért mániája volt, hogy nem értesített a dolgokról, melyeket elintézett nekem. Pedig ez lett volna, ha már a menedzserem volt...
Elvoltam a kis világomban, gondolatban már elterveztem, hogyha hazaérek, átolvasom a már megkapott forgatókönyvet a Pocketful of Sunshine-hoz, közben valamilyen kalóriadús hülyeséget rágcsálva, de tervem meghiúsulni látszott, mikor már a parkolóban járva észrevettem a kocsim oldalának támaszkodni azt a személyt, kit nem is gondoltam, hogy még valaha látni fogok.
- Nolan? - kérdeztem meg bizonytalanul. - Hát te?
- Miért vagy ennyire meglepve? - nevetett fel. - Ide köt a munkám...
Meghökkentem.
- Mióta? - vontam össze szemöldököm. - Tudtommal tetoválószalonban dolgozol, Tenessee közepén valahol.
Tényleg így emlékeztem, de bevallom, erre csak a kíváncsi természetemnek hála jöttem rá.
- Aha, hát - vakarta meg tartóját feszengve, kamu válasz után kutatva. - Áthelyeztek - hagyta ennyiben a dolgokat.
- Biztos - nevettem fel megadóan, és a kulccsal kinyitottam a kocsit. - Tehetek valamit érted?
Burkoltan közöltem vele, hogy én ennyiben is hagynám a dolgokat és legszívesebben mennék, de ő a jelek szerint nem igazán vette a lapot.
- Hát, lenne egy-két dolog - vigyorgott rám kajánul. 
Az elmúlt napokban annyi perverzióban volt részem, mint már régen, talán a tinikorom közepén, mikor a fiúk nagyon vadásztak a lányokra, de... valamiért hízelgő volt. A francba is, nőből voltam még szép, hogy jól esett az elismerés, még ha ez így ki sem volt mondva!
- Hagyj kérlek a fárasztó baromságaiddal, abból Kyle is ad nekem rendesen - legyintettem, miközben egy pillanatra elgondolkodtam: basszus, vele is milyen régóta nem beszéltem...
- Csak a csókunkra tudok gondolni - tárta szét kezeit tehetetlenül. - Iszonyúan kistermetű vagy baszki, és ez nagyon bejön!
Elfintorodtam. Emiatt jövök be neki? A kemény 165 cm-em miatt? Horgasztó...
- Egyáltalán nem vagyok "kistermetű" - rajzoltam macskakarmokat a levegőbe gunyoros hangnemben, Nolan láthatóan meg is lepődött. - Már a te kétszáz plusszos méretedhez képest.
Nem szerettem, ha a magasságommal hecceltek. Tudtam magamról, hogy nem voltam a legnagyobb méretű, de hát nem tehettem ellene semmit! Magassarkút meg nem voltam hajlandó hordani, azt egyszerűen gyűlöltem.
- Magasság vagy hossz? - kacsintott rám, én pedig hitetlenül felnevetettem. - Ne már Layc, régen bírtad a pervezkedést! Mi lelt téged?
Vállat vontam. Az igazság az, hogy magam sem tudtam. Sablon duma lett volna az a "Hát bakker, felnőttem!", mert pont, hogy attól kellett volna méginkább jót kellett volna derülnöm az efféle humorbombákon.
- Tudja a fene - válaszoltam. - De ha most megbocsájtasz, én hazamennék.
Félredöntötte a fejét, de nem mozdult, így én még mindig nem tudtam beszállni a kocsimba, és elhajtani. Pedig legszívesebben azt cselekedtem volna.
- Pasi van a dologban, mi? Tuti most csináltattad meg neki a pucér fotóidat!
Kiábrándult ábrázattal fordítottam el fejemet, hogy hitetlenül elnézhessek mellette, utána pedig újra alakjára vezettem tekintetemet.
- Elfelejted, hogy én nem az egyik exed vagyok - paskoltam meg arcát, félrelöktem, és így végre, VÉGRE be tudtam pattanni az autómba. Nolan egy fanyar mosollyal követte mozdulataimat tudtam, hogy ez egy ütős visszaszólás volt.
Mikor hazaértem, beálltam a garázsba a kocsival, és azonnal a nappaliba is indultam, a kávézó asztalon pihenő dosszié felé véve az irányt. Lehuppantam a párnák közé, s kibontottam. Végre volt elég időm, illetve bátorságom hozzányúlni a bizonyítékhoz: nem tudom mikor, de nemsokára újra a stúdió forgatagában tengetem napjaimat, sajnos új otthonomban egy nem egészen kívánatos személy társaságában élve életemet, míg a szerződés tart. Azaz két évig. Ez lelombozott de egyből felvidultam, mikor eljutottam az első vicces jelenetig. És a Skyler ügy... mérges voltam magamra, de akkor még ő sem érdekelt. Csak saját magam izgatott, akkor egyszer egoista akartam lenni, és a saját, fontos dolgaimmal foglalkozni először. Meg ne haragudjon bárki is.



Eric Saade
Izzadtan, zihálva futottam le a színpadról, magam mögött hagyva a jó hosszúra nyúló koncertet. Jól esett végre a saját hazámban énekelni, hiányoztak már a ténylegesen ismerős arcok. Minden figyelmemet lekötötte a dallam, a sikítás, a szöveg, amit imádtam - igen, nyugodtan nevezhettek egoistának, miszerint ilyet mondok a saját művemre -, lenyűgöztek a rajongóim. Értük csináltam az egészet. Na jó, a lányok rajongásáért (is), de ez mellékes.
Hajam csatakokban tapadt tarkómra, folyamatosan vigyorogtam, még úgy is, hogy az adrenalin kezdett távozni belőlem. Magam sem tudom mégis hányadik koncertemet adhattam, de ugyanannyira élveztem, s izgultam előtte, mint a legelsőnél.
Egyetlen bökkenő akadt azonban, mikor még a színpadon voltam: mikor körbepillantottam egy szám közepén (sokadjára) az arénán, kiszúrtam egy arcot a backstage-ben. Nem akartam elhinni, hogy ott volt! Komolyan eljött egy koncertemre? Mégis miért? E gondolatokkal értem ki a pihenőbe, és ittam ki egy palack vizet, majd öntöttem a végét magamra. 
- Jó voltál, kisfiú - veregette meg vizes vállamat Lucas egy büszke mosoly kíséretében, aztán már tovább is állt azzal a magyarázattal, hogy elő kell készítenie az autogram osztáshoz szükséges dolgokat, ha már a mihaszna emberek nem képesek rá. Hát, rendben. Nem szóltam semmit, hadd beszélgessen csak a saját kis skizofrén lelkivilágával. 
- Eric, baby! - hallottam meg a hátam mögül egy kornyikáló hangot, fájdalmas arckifejezéssel fordultam irányába. Igen, ez csak Molly Sandén volt, a maga idegesítő lényében, az akkorra már szőke hajával, s általam nagyobb sikerével. Tapsot neki, emberek. Tapsot, de azonnal!

4 megjegyzés:

  1. Drága! <3 Igaz hogy kicsit későn, de itt is megtaláltalak! :) A blog eszméletlen jó, az írónőjével együtt! <3 Siess nagyon :3

    VálaszTörlés
  2. Szia. Imádom a blogod és Eriket is. Alig várom az új részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őt nem lehet nem imádni. :D
      Köszönöm szépen, hamarosan érkezik. :) xx

      Törlés